Born This Way 2. fejezet

A hálószobám padlóján szétszórt, halmokban heverő ruhadarabok között kutakodtam egy szál

fehérneműben. A szemközti falra akasztott értéktelen műanyag órára néztem. Negyed nyolc. A francba! Egész héten pontos voltam annak ellenére, hogy semmi sürgős programom nem támadt. Ezek után természetes, hogy pont akkor késem el, mikor a leginkább nem kéne.

Kétségbeesetten forgolódtam magam körül a szobában, mikor végre megpillantottam a szekrény oldalára felfüggesztett ruhát. Tökéletes!

   - Ezra! – kiáltottam. Hol a fenében lehet? A szobája ajtajáig rohantam.

  - Ezra!

 - Konyhában. – hallottam meg az ismerős férfihangot.

   - Nem túl kihívó? – mutattam végig magamon és emeltem a magasba a kezemben lévő cipőm. Sosem aggódtam a kinézetem miatt, de ezen az egy napon tökéletesnek, magabiztosnak, és megnyerőnek akartam tűnni. Elvégre a cég jövője múlik rajtam.

   - Tökéletes. Bár a cipőd nem megy a táskád színéhez és az az öv ezer éve kiment a divatból. – Ezra volt az, aki barátságosan és kedvesen fogadott, amikor a nagybátyámhoz kerültem a szüleim halála után. Félénk, visszafogott és zárkózott gyerek voltam, de mégis, vele mindent meg tudtam beszélni. A férfi kiválóan teljesített az egyetemen, de a diploma megszerzése után mégsem kapott állást a divatszakmában. Nehézségei támadtak, és mint barátja, úgy éreztem kötelességem segíteni neki, így beköltözött hozzám. Igaz, sokkal jobbat is megengedhetnék magamnak, mint egy belvárosi társasház nyolcadik emeletén elhelyezkedő miniatűr lakást, de a fényűzés mindig is messze állt tőlem. Tizenhat éve nem kis vagyont örököltem, és mint Bob bácsi egyetlen élő rokona vagyonom tovább bővült.

   - Az öv akkor kuka, de cipőt nincs idő újat keresnem. Jó lesz az. Mr. Blake amúgy sem hiszem, hogy bármiféle érdeklődést mutatna a női cipők felé.

   - Mr. Blake? Hány éves a pasas? Ilyen névvel valószínűleg már őskövületnek számít. – kortyolt bele kávéjába Ezra.

    - Negyvenedik életévét éli, de mit számít ez? Egyedül nem tudom irányítani a céget. Erre bizonyíték, hogy eddig is csak rossz döntést hoztam. Szükségem van egy partnerre, és ha szerencsém van meg is találtam. – Áthuzigáltam az övemet elegáns sötétkék egybeszabott ruhámon és belebújtam világosbarna magas sarkú cipőmbe és megálltam a falitükör előtt.

   - Csak vigyázz, nehogy újabb rossz döntést hozz. – szólt a hátam mögül.

Néhány pillanatig hosszú, barna hajam igazgattam egyik oldalról a másikra, majd végül feladva a sikertelennek tűnő harcot, egy ügyes mozdulattal kontyba fogtam. Sötétbarna szemem a szokásos csillogás helyett kissé fáradtan meredt rám. Ez kétségtelenül az állandó aggódás miatti álmatlanság következménye.

    - Nyugi lecsekkoltam Mr. Blake-et. Kedves ember, nagyszerű golfos és gondos családapa, de ami a legfontosabb sikeres üzletember. Ingatlan adás-vételben utazik ezért is nagy a valószínűsége, hogy szívesen fektet be belsőépítészetbe. – magyaráztam. Végighúztam a szájfényt az ajkamon, majd összedörzsöltem. – Legalábbis remélem. – fordultam Ezra felé mosolyogva. – Na és te?

  - Állásinterjúra megyek. Valószínűleg semmi esélyem, de igyekszem és ígérem, amint lehet, költözöm is el és lakbért is megadom. – szabadkozott barátom.

    - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél. A pénzzel meg ne foglalkozz, tudod, hogy nem szorulok rá.

   - Tisztában vagyok vele, de olyan kellemetlen. – nyafogott Ezra a tőle már megszokott túlgesztikulált stílusában.

 - Tudod mi a kellemetlen? Naponta többször felajánlani, hogy dolgozz a cégnél, amit persze te mindig visszautasítasz.

    - Túl sok mindent tettél már így is értem.

   - Jó-jó tudom! De ha meggondolnád magad…

 - Neked is szia, Katherine! – kuncogott Ezra anélkül, hogy felnézett volna elfoglaltságából. – Aztán viselkedj illedelmes nő módjára!

Annak ellenére, hogy a reggeli készülődés igen csak elhúzódott, köszönhetően a sofőröm talpraesettségének, mindössze negyed órát késtem. Davidet úgy tíz éves koromban Bob bácsitól kaptam, ahogy ő fogalmazott, ajándékba. Akkor még úgy gondoltam nagylelkűségre és szeretetre vall Bobtól eme nemes gesztus. Felnőtt fejjel rá kellett, hogy jöjjek, semmiféle gyengéd érzés nem irányította cselekedetét. Csupán saját szülői feladatait kívánta ezzel megkönnyíteni. Boldog gyerekkor… Na persze!

Az irodám felé haladva titkárnőm, Meredith a szokásosnál is életvidámabb tekintete állított meg, hogy közölje, reményeim szerint leendő üzlettársam megérkezett. Már-már szinte levakarhatatlan mosollyal az arcán vezetett a tárgyalóba. A terembe lépve mindenféle etikettet semmibe véve még egy, az illendőnél hosszabb pillantást vetett az asztal mellett várakozó férfira, majd maga mögött bezárva az ajtót távozott.

  - Jó napot Miss Evans. Eric James Parker, Mr. Blake ügyvédje. – nyújtotta kezét felém egy féloldalas mosoly kíséretében. Külsőre megnyerő férfi volt a frissen vágott barna hajával és világoskék szemével, amihez enyhén borostás arca csak még férfiasabb hatást kölcsönzött. – Mr. Blake nemsokára itt lesz. Addig is azt tanácsolnám, kezdjünk neki a dolgoknak.

A céges kimutatások és statisztikák tömkelegét nyújtottam át az öltönyös fiatalembernek, aki rögvest bele is vetette magát a súlyos papírtömbbe. A teremben terjengő feszélyeztetett hangulat, melyhez ugyan már gyermekkoromban hozzászoktam, most még inkább a tehetetlenség érzetét növelve az idegeimmel játszott. A reggeli önbizalmam tovaszállt azzal, hogy láttam kicsúszni kezeim közül azt az irányítást, amivel valószínűleg sosem rendelkeztem. Mr. Blake megengedhette magának a késést, amit nekem szó nélkül tűrnöm kellett, hisz a cég fenn maradásának egyetlen esélye az ő feje felett lebegett. Mr. Parker mindent tudó és egyben kétségeket keltő hümmögése elől menekülve az tárgyalóterem hatalmas üveggel fedett falához sétáltam. Kezeimet mellem alatt összefonva lélegeztem mélyeket abban a reményben, hogy némi megnyugvásra találok.

  - Nyugodjon meg. A főnökömnek nem szokása mindenféle szándék nélkül az idejével játszani.

    - Mint ahogy senkinek sem. A papíron szereplő adatok nem nyilvánosak, mint láthatja okkal. A statisztikában látni a visszaesést, ami a bácsikám halála utáni bizalmatlanság okozott. – beszéltem nyíltan. Sosem voltam a kétes játékok híve. Sokkal inkább szerettem az egyenességet, mint az emberek ámítását. Hittem benne, hogy a tisztaság többre visz, de utóbb be kellett látnom, az üzleti életben csak úgy tudsz érvényesülni, ha hazudsz, csalsz és lopsz… Ez utóbbi elvet követve egyszerűbb lenne minden, de mégsem adhattam fel mindazon erkölcsi tanítást, amit még a családtól kaptam.

    - Továbbra is csak azt tudom mondani, ha hajlandó ide jönni, biztosan akar valamit. – mosolygott pimaszul az orra alatt egy újabb kartonmappába mélyedve.

   - Mr. Parker…

     - Eric. – javított ki.

  - Nos Eric, remélem a főnöke hamarosan megérkezik, ugyanis én sem szeretek játszani az idővel. – és mint varázsütésre, ahogy kimondtam e szavakat, kemény határozott kopogás hallatszott az ajtó irányából. A kilincs lassan elfordult, a látványtól pedig földbe gyökeredzett a lábam. A döbbenet kiülhetett az arcomra, hisz a férfi arcára diadalittas mosoly húzódott, miközben késése miatt kért elnézést. Az ismeretlenség látszatát keltve mutatkozott be, én pedig még mindig képtelen voltam erőt venni magamon. Helyet foglaltunk és a tárgyalás kezdetét vette. A két férfi hosszas tanácskozásba kezdett, míg én önmagamon kívül értetlen pillantásokat vetettem rájuk.

   - Ms. Evans hozzá se kíván szólni mindehhez? – Mr. Blake élvezte, hogy ő irányít és hogy tehetetlenségem felett piszkos játéka diadalmaskodott. Szúrós tekintetem összeforrt önelégült pillantásaival és elöntött a düh, így a kezemben lévő mappát az asztalra dobva engedtem utat érzéseimnek.

      - Eric, köszönöm, hogy elkísértél. Most már elmehetsz. – beszélt a társához a férfi, miközben tekintete továbbra is állta az enyémet.

  - Daniel.. – kezdett bele Eric, de nem tudta befejezni mondandóját.

   - Azt mondtam, elmehetsz. – vette le rólam kínzó tekintetét Daniel. Eric dühösen állt fel a székből és hagyta el az épületet. Látszott rajta, hogy ennek itt még nincs vége, de bármiféle jelenet elkerülése végett megadta magát és engedett Daniel nyomásának.

  - Mégis mi a francot keresel itt? – estem neki a férfinak.

    - Tárgyalni jöttem. – kezdte valószínűleg jó előre begyakorolt kis monológját. Annyi érzés kavargott benne és annyi feltörni készülő düh lapult bennem, hogy képtelen voltam egy percre is nyugodtan ülni Daniel arcát figyelve, melyre erőteljesen kiült a győzelem érzése. Újból az ablakhoz sétáltam és a férfinak háttal állva hallgattam mély hangjának csengését.

 - Tudod, hogy értem! Mire fel ez a játék? – elégeltem meg az üres szavakat.

  - Vacsorázz velem és minden kérdésedre választ kapsz.

 - Ne álmodozz. Jelen pillanatban látni sem bírlak, nem hogy még együtt vacsorázzak veled.

   - Katherine, Katherine, Katherine… - sóhajtott pimasz mosoly kíséretében. – Még nem tudod, de mindig elérem, amit akarok. Nyolcra készülj el! Érted megyek.

 - Honnan…? – fordultam felé értetlenül.

  - Nyolckor. – vigyorgott kitartóan majd közelebb sétált és a fülemhez hajolva, suttogva folytatta. – Alig várom, hogy alattam visítozz.

Daniel pofátlanul pimasz megjegyzésétől még lélegezni is elfelejtettem. Szó nélkül néztem végig, ahogy kisétált az ajtón és még utána is percekig csak bámultam a bezárt ajtó felé. Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem, amire természetemnél fogva is választ akartam. Az asztalhoz sétáltam és megsemmisülve huppantam le a bőrrel borított székbe, miközben próbáltam felfogni és értelmezni szavait.

Jól hallottam? Hogy én? Visítozni? Alatta?

Ki vagy te, Daniel?

Az internet világába mélyedve próbáltam választ kapni pár egyszerű dologra, nem túl nagy sikerrel. Alig néhány információt tudtam összeszedni abból a pár cikkből, ami a virtuális világban terjengett Mr. Blakeről.

„… a Fotex tulajdonosa, Daniel C. Blake egyre nagyobb sikereknek örvend az üzleti élet világában…”

Legfőbbképpen üzleti eredményeivel tele cikkek között szemem megakadt egy képen.

„… a sikeres Daniel Blake a magánéletben sem mondhatja magát sikertelennek. Bennfentes információk szerint, már hallani az esküvői harangok csengését…”

Elegem lett az egészből és mérgesen csaptam le a laptopom képernyőjét, de percek múlva az halk pittyegéssel jelzett, hogy új emailem érkezett.

Feladó: Mr. Daniel Christofer Blake

Címzett: Katherine Alison Evans

Tárgy: éjszakai időtöltés

Mélyen Tisztelt Ms Evans,

Ezúton szeretném nyomatékosítani nem rég elhangzott meghívásomat.

Természetesen szavamat állva, minden kérdésére válaszolok az éjszaka folyamán. Sajnálatos módon, munkám nem engedi meg, hogy az eredeti tervhez tartva, magam menjek Önért. Sofőröm viszont kitartóan várni fogja és egyenesen az étteremhez viszi, ahol már ott leszek.

Előre szólok, a sofőr családos édesapa és egészen addig tart a munka ideje, míg fentebb említett feladatát nem teljesíti. Tehát ennek megfelelően, ha nem kíván megjelenni az étteremben, a családja nélküle tölti az estét.

Öntől pedig NEMLEGES választ nem fogadok el.

Odaadó hódolattal,

Daniel Christofer Blake

U.i.: Ebben az esetben többre megy, ha szembe úszik az árral, nem pedig az interneten próbálkozik a válaszok megszerzésével.

Mert játszom, hogy minden szép...

Nem tudom, mit írhatnék. Hatalmas örömmel, elszántsággal és talán hírtelen fellángolással kezdtem bele a Born this way történetébe. Nem kezdek magyarázkodásba, mert tudom, senkit sem érdekel… Mikor elkezdtem a Se veled, se nélküled blogot, élvezettel írtam le a különböző fejezetek minden egyes betűjét. Aztán bonyolódott a szereplők élete, egyre több érzést akartam megjeleníteni a történetben, és ami talán a leg meghatározóbb, én magam is a felnőtté válás útjának hullámvasútjára ültem. Mindez természetes dolog, de az állandó megfelelési kényszer, ami olykor annak tudható be, hogy nektek tetsszen az írásom, olykor pedig az általam kreált, önmagammal szemben támasztott elvárások okoztak, elvette az írás élményének varázsát. Egyre többször dolgoztam át a fejezeteket és egyre nagyobb gondot okozott még a legapróbb részlet is. A Born This way és a Súgd meg történetek kezdeti könnyedsége ugyan levegőhöz engedett jutni és úgy éreztem meg találtam a hangom, most mégis minden elkezdődött előröl. Igyekszem leküzdeni saját korlátaimat…

Born This Way 1. fejezet

A halál megmagyarázhatatlan jelenség az ember számára. Mindahányszor halálba ütközünk lázadunk. Az emberek félnek tőle, hisz változást… elmúlást idéz elő. Rettegünk, hogy földi életünk egyszer véget ér és a túlvilági élet rejtélyes vidékeire keveredünk. A bizonytalanság, hogy mi vár odaát félelemben tartja az embert ezért is ragaszkodik az utolsó élő fűszálhoz is, ami még ideköti. Félünk a tovább lépéstől, a fájdalomtól és a haláltól… hogy egyszer olyas valakit ragad el, aki egy világot jelentett a számunkra. Az én igazi életem is egy halállal vette kezdetét...

Az éjfekete Mercedes előtt kinyíltak a kapuk. A sofőr áthajtott és tovább indult a fákkal szegélyezett úton, mely úgy tűnt, egy örökkévalóságig vezet. A hátsó ülésen helyet foglaló lányban baljós érzések támadtak, ahogy kinézett az ablakon. Utoljára, mikor kellemetlen gondolatok borzolták kedélyit, Katherine az egész családját elvesztette. Még gyerek volt, nem több négy vagy öt évesnél, mikor a szülei életüket vesztették egy tragikus autóbalesetben. A lány akkor egyetlen élő rokonához költözött. Bob bácsi szeretni való férfi volt, de munkamániája miatt örök agglegény maradt.  A sors azonban nem volt kegyes, és őt is elragadta az idő folyamán felcseperedő lánytól, aki huszonegy évesen igyekezett folytatni a sikeres családi vállalkozást.

Az autó lassított, mígnem végül megállt. Katherine elegáns könnyedséggel szállt ki a járműből és az eléje magasodó házra pillantott. Elbűvölve csodálta a hatalmas, aranyfogantyúkkal díszített fekete ajtót, mely feltárult előtte. Hátrapillantott a szökőkútra, ami megkoronázva az udvart, gyönyörűen megvilágított vizet lövellt a magasba.

  - Miss Evans. Megtisztel, hogy eljött. – a nő összerezzent, ahogy meghallotta az előtte álló férfi érdes hangját. Mr. Turner arcáról lerítt, hogy nem számított a lány jelenlétére.

    - Csupán a jó cél érdekében. – tisztázta a helyzetet. Nagyszabású üzletasszony létére Katherine nem járt el a különféle rendezvényekre, viszont mikor meglátta, hogy az jótékonysági estet a beteg gyerekekért

rendezik, nem tudott ellenállni az alkalomnak. Hosszú tűzvörös estélyi ruhájában bentebb sétált a lágy zenétől hangos terembe, ahol a vendégek már javában beszélgettek, és úgy tűnt jól érzik magukat. A terve, miszerint megpróbál meghúzódni a felsőbb tízezer társaságában és pár óra elteltével szépen diszkréten távozik, tökéletesnek tűnt. Sosem szerette a felhajtást ezért is ódzkodott a rendezvénytől, hisz aznap éjjel az őt körülvevő emberek és a környezet is pénzéhségről és gőgösségről árulkodott. Katherinben az undor mégis nyers kíváncsisággal párosulva, nem hagyta a nyugodni a lány vérét, ahogy az aranykorláttal díszített csigalépcsőn pillantása az emeletre siklott. Kezeivel végigsimítva a makulátlan szegélyen és lassú kecses léptekkel haladt felfelé.

Odafent a berendezés pompás, fényűző és már-már megfélemlítően tökéletes volt. Pont úgy, ahogy Katherine várta. A mélykék díványok, karosszékek és asztalok, a szürkésbarna mahagóni parkettel csodálatossá és lenyűgözővé varázsolták a termet.

           - Segíthetek? – zavarta meg egy lágy férfi hang a lány gondolatvilágát. Katherine a férfi felé fordult és a szíve majd kiugrott a helyéről, a légzése pedig veszélyesen felgyorsult. Tekintete végigkövette, ahogy a férfi könnyed léptekkel közelebb sétált, ezzel alkalmat adva Katherinenek, hogy még jobban szemügyre vegye őt. A pasas fehér inget viselt, mely lezseren fel volt gyűrve a karján. Lazán megkötött nyakkendője széles mellkasán lógott. A lány nagyot nyelt a látványtól. A férfi annyira tökéletes volt, hogy az már szinte fájt Katherinenek. Sötét haja egyszerre volt stílusosan szexi és hanyagul borzos, a szemei pedig a piszkos zöld árnyalataival játszottak. Világos bőrrel fedett szögletes állát borító borostája néhány plusz évet kölcsönzött a fiatal férfinek.

     - Elnézést kérek. Csupán vonzott a látvány. – tárta szét Katherine karjait, hogy végigmutasson a termen. A titokzatos idegen szája sarkára visszafogott mosoly húzódott.

   - Nos, igen. Mrs. Turnernek mindig is megvolt a maga stílusa. – nézett végig hunyorgó szemekkel a falat díszítő festmények egyikén. – Viszont sosem díjazta a kíváncsiságot és a kéretlen vendégeket. – emelte ismét a nőre a tekintetét. Katherinben kettős érzések lettek úrrá, ahogy a férfi szemébe nézett. Egyfelől vonzotta a látvány, hisz a férfi maga volt az isteni csoda, mégis, ahogy tekintetük összeforrott a lányban a nyugtalanság ébredt, amit nem tudott mire vélni. - Örömmel venném, ha tovább élvezhetném a társaságát egy ital mellett Miss Evans. – Katherine szíve megállt egy pillanatra, ahogy a férfi a nevén szólította. Emlékeibe mélyedve próbálta felidézni az arcot, mely elégedetten mosolygott rá, de mindhiába. A lány biztos volt benne, hogy soha életében nem találkozott még a férfival, aki most kezét nyújtva felé kitartóan várt.

   - Honnan tudja a nevem? – a lány értetlenül nézett a zöld szempárba, de valami ismeretlen erő vonzása miatt kezét a férfi ujja közé csúsztatva engedte, hogy az a földszintre vezesse.

      - Mindent tudok magáról Katherine. – a férfi hangja olyan nyugalommal és természetességgel zengett, mintha csak az időjárásról beszélt volna.

   - Én viszont még a nevét se tudom. – torpant meg Katherine a hosszú lépcsősor legutolsó fokán. Válaszokat akart, de a férfire pillantva érezte, hogy mindez örök rejtély marad a számára. Kezeit kiszakítva az erősebbik nem szorításából elhaladt a vadidegen mellett, de az a karja után nyúlva megállította őt.

    - Daniel. – nézett mélyen a lány szemébe. Arcvonásaiból lerítt, hogy cseppet sem tetszik neki a helyzet, hogy Katherine épp most rontotta el legkedvesebb játékát. Daniel sosem tűrte, ha bármiről is faggatják, azt pedig végképp utálta, mikor az irányítás kicsúszni látszott kezei közül.

       - Mr. Daniel…? – a férfi arca megrándult Katherine újabb kérdésétől, de a lány ezzel mit sem törődve melle alatt összefont karokkal kitartóan áll előtte.

  - Csak simán Daniel. Mindennek eljön a maga ideje Katherine. – a férfi elmosolyodott, ahogy újra magánál érezte a hatalmat. – Mit parancsol? – fordult a lány felé. Katherine mindig is kíváncsi természet volt, így válaszok reményében elfogadta a férfi meghívását.

   - A pezsgő tökéletes lesz. – nyúlt a Daniel mellett ácsorgó fiatalember tálcájához. – Maga nem iszik? – kérdezte Katherine, mikor a pincér távozott, a férfi kezében pedig semmiféle poharat sem hagyott maga után.

       - Gyógyszert szedek. – Daniel talán túl gyorsan válaszolt és ezt a lány is észrevette. Rá szeretett volna kérdezni, de tudta, valószínűleg úgysem kap rá választ, ha pedig mégis, az cseppet sem fedné a valóságot. Így hát feltörni készülő kérdéseit elnyomva a szájához emelete a pezsgőspoharat és apró kortyot vett az édes alkoholból. Való igaz, Katherinet egyre inkább kezdte zavarni a férfi titkolózása, ugyanakkor izgató is volt számára a Danielt körül ölelő rejtélyek hada. Lágy zene melódiái zengték be a termet. Katherine a táncoló párok felé pillantott és akaratlanul is elmosolyodott a látványon. Imádott táncolni, de sajnálatos módon jó ideje nem volt szerencséje kedvenc elfoglaltságának hódolni. Ekkor döbbent rá, hogy egyre inkább nagybátyjára kezd hasonlítani, kinek a munka volt a mindene.

    - Szabad? – nyújtotta Daniel kezeit a lány felé. Katherine szégyenkezve ugyan, de elfogadta az újabb felkérést. A férfi a táncparkett közepére vezette őt és maga felé fordítva kezét a lány lapockájára csúsztatta. Katherine örömmel fogadta a férfi tökéletes tartását, mely arról árulkodott, hogy van némi tapasztalata a pályán. Lassú táncba kezdtek. Sóhaj sóhajt követve a távolság egyre csak szűnt köztük, mígnem testük teljesen egymásnak simulva mozgott a zene ritmusára. Daniel egyik keze a lány derekára csúszott, míg másikkal álla alá nyúlva emelte meg Katherine fejét, hogy ajkaik végre összeforrjanak.

        - Mennem kell. – suttogta Katherine mielőtt megízlelhette volna az édes mennyországot. Megijedt? Talán! Hisz, annyi kérdőjel lebegett lelki szemei előtt a férfi körül és nyugtalanította a lányt, hogy tudta, ésszerűen kell viselkednie.

   - Hisz még éjfél sincs. – pillantott Daniel a csuklóján ékeskedő órára, majd újból a lány tekintetét kereste. – Maradjon még. – suttogta. A szavak kérlelőnek tűntek, mégis parancsolóan hatottak Katherinere.

  - Hamupipőke sem maradhatott sokáig. – mosolygott a férfi ködös tekintetébe. A rémület újabb hulláma futott végig a lányban. Egy percig megesküdött volna, hogy Daniel képes lenne akár bántani is, de villámcsapásként érte, ahogy lágyan elmosolyodva magához vonta Katherine gyönge testét.

      - A hercegnő is maga mögött hagyott egy cipellőt, hogy a férfi rátaláljon. – a férfi tudatosan, a játék iránti vággyal hajtva próbálkozott újból Katherinenél.

  - Azt mondta, mindent tud rólam. – mosolygott pajkosan a férfi szemébe, majd közelebb hajolt. – Akkor pontosan tudja, hol talál. – suttogta Daniel ajkai közé, majd arcára lágy csókot lehelve diadalittasan távozott.

Daniel hazaérve leendő feleségéhez indult az emeleti hálószobába. Naomi az ablak előtt ácsorogva határidőnaplójába mélyedt, hogy rálátást nyerjen holnapi programjára. A férfi halk léptekkel a nő mögé sétált és kezeit annak dereka köré fonta. A férfi nem titkolt szándékkal érkezett haza, és ezt igyekezett jegyese tudatára hozni. Gyengéd, egyenletes csókokat lehelt Naomi nyakára, akin úgy tűnt, hatástalan bármiféle próbálkozás Daniel részéről. A férfi kezei felfedező útra indultak a törékeny női testen, de Naomi határozott mozdulatokkal kihámozta magát a férfi szorításából. Hidegen és egyben lenézően pillantott a férfira, aki cinikusan felnevetve teljes erővel az ablaknak préselte a nőt.

   - Egy nap könyörögni fogsz azért, hogy megdugjalak. - közölte nyersen, mégis némi fájdalommal a szívében, majd magára hagyta Naomit.

Jegyesség ide vagy oda, a két fiatal már teljesen eltávolodott egymástól. Pedig azt hinné az ember, hogy az ő életük tökéletes… Kapcsolatukat a szüleik között létrejött egyik üzletnek köszönhették. Kezdetben tényleg szép volt minden, de idővel kibuktak a problémák és az egyet nem értés okozta viták. Egy nőben maradandó nyomot hagynak még a meggondolatlanul kiejtett szavak is. Naomi sok mindent nem tudott megbocsátani Danielnek, ami miatt szépen lassan teljesen elhidegült a férfitől. Más szemmel látták ugyan a világot és mind a ketten másra vágytak, de Daniel anyja hatására mégis megkérte a lány kezét, aki kisebb gondolkodás után, de igent mondott. A pénz nagy úr! Míg Naomi vásárlásba és partikba menekült, Danielnek a munka és a nők voltak az elsők. A férfi a veszekedések előtt se tagadta meg a kalandokat, de mióta Naomi egyáltalán nem hajlandó ágyba bújni vele, egyre sűrűbben és egyre nagyobb erőszeretettel elégíti ki igényeit más nőkön.

   - Tedd magad szabaddá. Húsz perc és ott vagyok. – szólt a telefonba, ahogy kilépett a hálószoba ajtaján. Danielnek minden alkalomra megvolt a tökéletes embere. Munka közben kikapcsolódás gyanánt, vagy az irodai feszültség levezetéseként ott volt neki Sandy. Ha vad és durva szexre vágyott, Nicolt hívta, ha csak szimplán szórakozni akart a kis Mia sosem okozott neki csalódást. A Naomi keltett dühöt pedig általában Crystalon vezette le. Soha egyik sem jelentett számára többet, mint szex és ezt előszeretettel ki is hangsúlyozta minden adandó alkalommal. A nők, annak ellenére, hogy csupán pótlékok voltak, semmit sem bántak. Azon felül, hogy számukra is kellemes elfoglaltság volt a Daniellel eltöltött néhány óra, a férfi még busásan meg is jutalmazta őket a teljesítésért, illetve a hallgatásért cserébe.

   - Hát újra itt vagy. – húzta nyakkendőjénél fogva bentebb Crystal a férfit, aki szexre éhesen döntötte az ajtónak a nőt. Sok kalandon vannak már túl, de minden egyes találkozás az újdonság izgalmával hatott és ezt Daniel nagyon is szerette a nőben.

     - Hajtsd oldalra a fejed. – a férfi hangja nem kért, hanem követelt, Crystal pedig engedelmeskedett. Daniel ajkai finoman végigfutottak a nő füle mögötti érzékeny bőrön, mire Crystal újra és újra felsóhajtott. A férfiben tomboló feszültség egyre elviselhetetlenebbnek tűnt, így időt nem pazarolva a lányt az ölébe vette és az ajtó melletti szekrényre ültetve határozott mozdulattal megszabadította az összes ruhájától. Crystalt nem kímélve merült el a széttárt lábak között és kemény ütemet diktálva mozgott. Pillanatok alatt jutottak a csúcsra. A nő zihálva kapaszkodott Daniel széles vállaiba és amint csillapodni látszott a gyönyör okozta mámor, újabb körbe kezdett.

A férfi egészen hajnalig élvezte Crystal gyönge testének játékát. A nap sugarai már lágyan megvilágították New York utcáit, mikor a lány álomba szenderült. Daniel pedig hosszú és frissítő zuhanyt követően felöltözött és elégedett mosollyal az arcán nézett végig az ágyban pihenő női testen. Tárcájából egy nagyobb köteg bankót húzott elő és az éjjeli szekrényre téve bűntudat nélkül távozott. A férfi sosem volt szívbajos és gátlások nélkül játszva bármit megtehetett ezekkel a nőkkel. Daniel elméjében egyetlen egy szabály villogott hatalmas vörös keretek között és megannyi felkiáltójellel a végén. Soha ne aludj ott!!! Bármi is történt, a férfi ezt az egyet mindig betartotta és az aktus után, vagy esetleg miután az aktuális lány elaludt, felöltözött és angolosan távozott.